1541 nap a pokolig
Él egy műszerész valahol egy községben. "Afféle falubolondja" - mondja egy nagybajuszú pirospozsgás, kalapos paraszt bácsi. "Ráadásul nem által festeni és verseket írni." - színlelt felháborodással replikáz Rátóti Zoltán színművész. Persze csak a kocsma után. Mármint 13 év kocsmároskodás után, amikor egyik napról a másikra ott hagyta a füstös, sörszagú világot, hogy felépítse a sajátját. Mi, akik szolgaian ragaszkodunk szabványosított világunkhoz, irigykedve figyeljük azt, aki fel meri vállalni élete szabadságát. Színész barátaival - Garas Dezső, Rátóti Zoltán - a falusi ház udvarán dolgozgatnak. A fizikai munka hozza a fáradt szellem lazulását. Élvezik, hogy együtt vannak, hogy beszélgetnek. Közben XVIII-XIX. századi bútorokat "simogatnak". Újra életre keltik őket - nem felújítják, egyszerűen csak feltámasztják egy kétszáz éve halott mester megformált gondolatait. De az is lehet, hogy csak némán szőlőcukrot szopogatnak, s nagyokat hallgatnak. Tóniban - ahogy barátai szólítják - talán ilyenkor indul el az első verssor vagy az első ecsetvonás, hogy létrehozza azokat a monumentális térhatású festményeket, amit, ha meglát az ember, elakad a szava. Ki ez az ember, akinek amerikai galériák versenyeznek a festményeiért? De ő nem hajlandó eladni egyetlen képet sem! Ki ez az ember, akinek műveire a művészvilág újabb remekművekkel reagál, mint Román Sándor koreográfus, aki táncosaival egy kiállításon egybeolvasztotta a festmények adta pillanatnyi örökkévalóságot? Ki ez az ember, aki a biztos pénzt jelentő kocsmárosságot feladva, minden vagyonát poros padlásokon kutatva fellelt ócskaságokért adta? Akinek lakása, háza egy 200 évvel ezelőtti grófi kúriát idézi, s minden egyes szekrény, székláb, kanapé a saját keze által kelt életre? Akinek ágya körül halomban hevernek a nyitott könyvek, mert figyel a világ minden rezzenésére, s ha kevés a szó, akkor segít a toll, az ecset, vagy a gitárhúr.
Koroknay Károly