Fanza, a fakír
"Az emberek szeretik a borzongást." - állítja Fanza, a fakír. A film forgatása közben - egy budapesti fellépés felvételekor - a pódium előtt egy kedves hölgy ismerősömbe botlottam. Mint afféle jól informált bennfentes időnként odasúgtam neki, hogy "...vigyázz, most fogja átszúrni az arcát..., most leszögezik a nyelvét...". Ezekben a pillanatokban magam is lesütöttem a szemem, s újra az az érzés kerített hatalmába, mikor katonakoromban - életemben egyszer - vért adtam és elájultam. A révedezésemből tapsvihar riasztott fel. A hölgyismerősöm mosolyogva állt mellettem, és azt mondta: Én szeretem a borzongást! Valamit tud ez a fakír! Megismerve élettörténetét, életútját, arra a következtetésre juthatunk, hogy a szélsőségek adta tapasztalat és a köztük bejárt út adhat némi bölcsességet. Persze valószínűleg nem lenne helyes erkölcsi piedesztálra emelni Fanzát, mindenesetre találékonyságából érdemes lenne valamicskét hasznosítani. Előző műsorunkban a magányos festőművész egyszerű, szinte mennyei tisztaságú életre vágyott. Mélységes a kontraszt kettejük között. Fanza a "pokol gyermeke". Különleges biológiai adottsága, nevezetesen, hogy néhány perc alatt beforr a testén minden nyílt seb, nos, ez a képesség már gyermekkorától furcsa kalandokba sodorta őt. Kalandjai időnként a szigorú múlt rendszerbéli rendőrség karjaiba hajtották, s bizony elmondhatta, hogy rácsok mögé zárták a világot. Fanza számomra afféle "rejtői" figura, szögeságy, a tűkkel, a tőrökkel átszúrt test, a parázsevés - mind-mind misztikumot, hosszas meditációt sejtetnek. Vagy valójában egy csibész szemfényvesztései? Ki tudja? Döntsék el Önök.
Koroknay Károly